Sose gondold azt, hogy mindig igazad van! Előfordulhat, hogy még sem. Nos, vagy idejében felismerjük a tévedés lehetőségét és ennek megfelelően igyekszünk irányítani az eseményeket, vagy konokságunk miatt egy zűrös és idegtépő veszekedésbe csöppenünk. Ha nincs igazad, fogadd el és ismerd be, légy megbánó és ne szítsd a tüzet, mert annak semmi értelme sincs. Ám de, ha igazad van és partnered hibázott, ne alkudj meg, mert ha egyszer megteszed, akkor másodjára is te leszel a gyengébb.
Egy ideális kapcsolatban a felek egyenlő félként vannak jelen, tisztelik egymást és kölcsönösen alkalmazkodnak partnerükhöz. Ennek ellenére bizony előfordulhat az a szituáció, amikor a két fél közül az egyik irányító szerepbe akar kerülni elnyomva ezzel a másikat. Természetesen adódhatnak olyan helyzetek, melyben az egyik fél rutinosabb, tapasztaltabb, esetleg határozottabb fellépéssel bír, mely tulajdonságokra az adott körülmények tekintetében éppen szükség van, ám ez nem azt jelenti, hogy ezzel az illető vissza is élhet. Beszélhetnék arról, hogy minden férfi arra törekszik, hogy elnyomja a mellette álló nőt, aki odaadóan, önmagát háttérbe helyezve veti alá személyét a férfi akaratának. Ha ezt állítom, bizony hazudok! Én is nő vagyok és igen, tapasztaltam már ilyen viselkedést, viszont eme elmélet fordított változatával is szembesülnöm kellett. Egy nő is dominánssá válhat egy kapcsolatban és ezzel ugyancsak vissza is élhet. Teljesen mindegy, hogy a férfi, vagy a nő emelkedik partnere fölé, a lényeg, hogy ilyenkor valaki mindig megsérül. Ha az egyik fél fölülkerekedik, abból az következik, hogy a másik viszont eltűnik, csúnyán mondva alárendelődik. Ezzel pedig együtt jár a kétség, sérülhet az önkép és a minket ért sérelmek is halmozódnak egy olyan helyen, ahonnan bármikor a felszínre törhetnek.
Az együttérzés azt kívánja, hogy sajnáljuk az elnyomásban élő embereket és utáljuk azt, aki ezt tette, holott kettőn áll a vásár. Ne gondold azt kedves olvasó, hogy én nem sajnálom ezeket az embereket, Önmagamat is sajnáltam, amikor ilyen helyzetbe kerültem. Ennek ellenére fel kellett ismernem a probléma valódi okát és bűnösét. Önmagamat! A valódi bűnös az, aki ezt hagyta, aki megengedte, hogy ilyenné váljon az élete, mert bizony gyáva volt. Félt szembeszállni a másikkal, hangot adni véleményének és egy olyan életbe beletörődni, ahol neki sosem lehet igaza. Mennyi ember él úgy, hogy otthon mosolyog, hogy ezzel is elkerülje a konfliktusokat, eközben a barátainak panaszkodik, hogy milyen borzalmas életet él. Pedig csak magának köszönheti és annak, hogy nem mondott nemet akkor, amikor kellett volna. Mindeközben a domináns fél azt hiszi, hogy kapcsolatában minden pontosan úgy működik, ahogy annak kell, nem fordul meg a fejében, hogy a másik fél boldogtalan, hiszen sohasem mondta. Egy világ omlik össze benne, amikor egy butaságból kiinduló vitából hatalmas veszekedés kerekedik, s közlik vele, hogy mennyire rossz ember, akivel nem lehet együtt élni és talán a válás is szóba kerülhet. Pedig az illető nem tudhatta, hiszen mint tudjuk „néma gyereknek anyja sem érti a szavát”. Akkor kit is kell sajnálni ilyenkor? Egyiket sem és ugyanakkor mindkettőt. Mindketten hibáztak, nem lehet csupán az egyik félt bűnösnek megítélni. Minden kapcsolatban vannak bizonyos szabályok és határok, melyeket mind két félnek meg kell szabnia. Ezek természetesen embertől függőek. Ám ha ezeket nem tisztázzuk párunkkal, akkor nem várhatjuk el azt, hogy gondolatolvasóként belelásson az elménkbe.
A megoldás a kommunikációban rejlik, mindennek ez a nyitja és nem szabad attól félnünk, hogy a másik nem képes a beszélgetésre, mert ha ez netán így is van, akkor legalább az elején rádöbbenünk arra, hogy a kapcsolat eleve halálra van ítélve. Hiszen hogy akarhatunk együtt élni egy olyan emberrel, akivel még beszélgetni sem tudunk?
