Végre süt a nap! El sem hiszem! Az idő most teljesen nyugodt. Örülnöm kellene, hiszen napok óta most először van ilyen jó idő, valami miatt mégis rossz a kedvem. Tegnap este nagyon jót buliztunk a magyar srácokkal. Az elején úgy tűnt, hogy lelkiekben mindenki valahol máshol jár, vagy fáradt, ám elegendő mennyiségű sör és pálinka elfogyasztása után ez az érzés szertefoszlott. Régen nevettem olyan sokat, mint tegnap este, bár ha ezekkel az emberekkel vagyok, akkor annak mindig ez a vége. :-)
Ha valaki jó hangulatot akar csinálni a következő a recept: vegyen elő 2 dobókockát, egy láda sört, fél liter pálinkát és olyan embereket hívjon meg, akikkel mindezt szeretné elfogyasztani. A siker garantált! Viccet félretéve nagyon jó kis este volt, de valami mégis hibázott... Hát, minden bizonnyal az, hogy ez volt az utolsó közös bulink itt Finnországban, mivel holnap hazamegy három remek ember, akiket nagyon megszerettem. Szomorú vagyok emiatt, hiszen itt nekem ők a családom, a barátaim és most el kell menniük. Olyan hamar eljött ez a pillanat, én is két hét múlva hazamegyek. Úgy érzem ketté szakadok! Az egyik felem itt maradna a barátaimmal, a másik hazarohanna, hogy megölelje a már régen nem látott családomat.
Immár 3 hónapja és 8 napja, hogy az Erasmus ösztöndíjnak köszönhetően itt tanulok és élek Finnországban, Rovaniemiben. Ha valaki megkérne, hogy meséljek arról, ami velem történt itt, azt hiszem, nem tudnék felelni. Nem azért, mert nincsenek jó sztorik a tarsolyomban, sokkal inkább azért, mert nem tudom, hogy hogyan is kezdhetném el mindazt elmondani, ami itt történt velem.
Ha még is megpróbálnám röviden összefoglalni az élményeimet, biztosan azzal kezdeném, hogy megtaláltam azt a helyet, ami szinte már az otthonommá vált. Amikor először magamba szívtam a friss, hideg finn levegőt, amikor megérintettem a karcsú fenyőfák erős, érdes törzsét, akkor már tudtam, hogy itt nyugalomra leltem. Az itteni természet maga a csoda. Erdők és hegyek, na meg tavak mindenütt, amelyek csak arra várnak, hogy felfedezzék őket. A fehér hó még mindig ott pihen a fák törzseinél, mintha itt nem múlna az idő és örökké tél lenne. Nem mondom, bizony már hiányzik a meleg, a napsütéses tavasz, de valami kárpótol, valami megfoghatatlan, ami ott van a levegőben. Egy csepp varázs. Kicsit olyan érzés ez, mintha egy mesés világba csöppentem volna, ahol a Télapó él a szorgos manóival együtt. Az emberek rendkívül segítőkészek és kedvesek, nincsenek előítélettel másokkal szemben, mosolyogva suhannak el mellettünk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebbdolga. A boltos néni vidáman köszön a pult mögül, már megismer, ha belépek az ajtón, s én ezt próbálom meghálálni azzal, hogy finnül köszönök vissza.
Mindezek ellenére a honvágy gyakran felütötte fejét a lelkemben, nehéz boldognak lenni a családom nélkül. Hiányzik az öcsém nevetése, édesanyám gyengédsége és a nagyszüleim szeretete. Hiányoznak az együtt eltöltött esték, melyeken jókat nevettünk, de még a viták is, amik természetesek egy család életében.
Ennek ellenére senki ne higgye azt, hogy akár csak egy percig is megbántam azt, hogy ide jöttem. Ellenkezőleg! Számos új dolgot tapasztaltam és tanultam a világról és önmagamról is. Például megtanultam azt, hogy hogyan lássam el saját magamat, még ha nem is vagyok olyan profi, mint édesanyám, már képes vagyok vezetni egy háztartást. Ezen kívül, megtanultam alkalmazkodni másokhoz és nyitni az új kapcsolatok felé, ami eddig az életemben igencsak nehézkesen ment. Több remek embert is megismertem, akik közül sokan a szívemhez nőttek és talán azt is elmondhatom, hogy őszinte barátságokat kötöttem idekint. Ez a négy hónap olyan volt számomra, mint egy igazi kaland. Az igazat megvallva, talán sosem juthattam volna el ide, ha nincs az Erasmus program. Ezért, ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy vágjon-e bele egy ilyen utazásba, akkor gondolkodás nélkül azt felelném, hogy igen! Sőt, ha tehetném én magam is újra élném ezt az időszakot.
