Végre süt a nap! El sem hiszem! Az idő most teljesen nyugodt. Örülnöm kellene, hiszen napok óta most először van ilyen jó idő, valami miatt mégis rossz a kedvem. Tegnap este nagyon jót buliztunk a magyar srácokkal. Az elején úgy tűnt, hogy lelkiekben mindenki valahol máshol jár, vagy fáradt, ám elegendő mennyiségű sör és pálinka elfogyasztása után ez az érzés szertefoszlott. Régen nevettem olyan sokat, mint tegnap este, bár ha ezekkel az emberekkel vagyok, akkor annak mindig ez a vége. :-)
Ha valaki jó hangulatot akar csinálni a következő a recept: vegyen elő 2 dobókockát, egy láda sört, fél liter pálinkát és olyan embereket hívjon meg, akikkel mindezt szeretné elfogyasztani. A siker garantált! Viccet félretéve nagyon jó kis este volt, de valami mégis hibázott... Hát, minden bizonnyal az, hogy ez volt az utolsó közös bulink itt Finnországban, mivel holnap hazamegy három remek ember, akiket nagyon megszerettem. Szomorú vagyok emiatt, hiszen itt nekem ők a családom, a barátaim és most el kell menniük. Olyan hamar eljött ez a pillanat, én is két hét múlva hazamegyek. Úgy érzem ketté szakadok! Az egyik felem itt maradna a barátaimmal, a másik hazarohanna, hogy megölelje a már régen nem látott családomat.
Immár 3 hónapja és 8 napja, hogy az Erasmus ösztöndíjnak köszönhetően itt tanulok és élek Finnországban, Rovaniemiben. Ha valaki megkérne, hogy meséljek arról, ami velem történt itt, azt hiszem, nem tudnék felelni. Nem azért, mert nincsenek jó sztorik a tarsolyomban, sokkal inkább azért, mert nem tudom, hogy hogyan is kezdhetném el mindazt elmondani, ami itt történt velem.
Ha még is megpróbálnám röviden összefoglalni az élményeimet, biztosan azzal kezdeném, hogy megtaláltam azt a helyet, ami szinte már az otthonommá vált. Amikor először magamba szívtam a friss, hideg finn levegőt, amikor megérintettem a karcsú fenyőfák erős, érdes törzsét, akkor már tudtam, hogy itt nyugalomra leltem. Az itteni természet maga a csoda. Erdők és hegyek, na meg tavak mindenütt, amelyek csak arra várnak, hogy felfedezzék őket. A fehér hó még mindig ott pihen a fák törzseinél, mintha itt nem múlna az idő és örökké tél lenne. Nem mondom, bizony már hiányzik a meleg, a napsütéses tavasz, de valami kárpótol, valami megfoghatatlan, ami ott van a levegőben. Egy csepp varázs. Kicsit olyan érzés ez, mintha egy mesés világba csöppentem volna, ahol a Télapó él a szorgos manóival együtt. Az emberek rendkívül segítőkészek és kedvesek, nincsenek előítélettel másokkal szemben, mosolyogva suhannak el mellettünk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebbdolga. A boltos néni vidáman köszön a pult mögül, már megismer, ha belépek az ajtón, s én ezt próbálom meghálálni azzal, hogy finnül köszönök vissza.
Mindezek ellenére a honvágy gyakran felütötte fejét a lelkemben, nehéz boldognak lenni a családom nélkül. Hiányzik az öcsém nevetése, édesanyám gyengédsége és a nagyszüleim szeretete. Hiányoznak az együtt eltöltött esték, melyeken jókat nevettünk, de még a viták is, amik természetesek egy család életében.
Ennek ellenére senki ne higgye azt, hogy akár csak egy percig is megbántam azt, hogy ide jöttem. Ellenkezőleg! Számos új dolgot tapasztaltam és tanultam a világról és önmagamról is. Például megtanultam azt, hogy hogyan lássam el saját magamat, még ha nem is vagyok olyan profi, mint édesanyám, már képes vagyok vezetni egy háztartást. Ezen kívül, megtanultam alkalmazkodni másokhoz és nyitni az új kapcsolatok felé, ami eddig az életemben igencsak nehézkesen ment. Több remek embert is megismertem, akik közül sokan a szívemhez nőttek és talán azt is elmondhatom, hogy őszinte barátságokat kötöttem idekint. Ez a négy hónap olyan volt számomra, mint egy igazi kaland. Az igazat megvallva, talán sosem juthattam volna el ide, ha nincs az Erasmus program. Ezért, ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy vágjon-e bele egy ilyen utazásba, akkor gondolkodás nélkül azt felelném, hogy igen! Sőt, ha tehetném én magam is újra élném ezt az időszakot.
Sose gondold azt, hogy mindig igazad van! Előfordulhat, hogy még sem. Nos, vagy idejében felismerjük a tévedés lehetőségét és ennek megfelelően igyekszünk irányítani az eseményeket, vagy konokságunk miatt egy zűrös és idegtépő veszekedésbe csöppenünk. Ha nincs igazad, fogadd el és ismerd be, légy megbánó és ne szítsd a tüzet, mert annak semmi értelme sincs. Ám de, ha igazad van és partnered hibázott, ne alkudj meg, mert ha egyszer megteszed, akkor másodjára is te leszel a gyengébb.
Egy ideális kapcsolatban a felek egyenlő félként vannak jelen, tisztelik egymást és kölcsönösen alkalmazkodnak partnerükhöz. Ennek ellenére bizony előfordulhat az a szituáció, amikor a két fél közül az egyik irányító szerepbe akar kerülni elnyomva ezzel a másikat. Természetesen adódhatnak olyan helyzetek, melyben az egyik fél rutinosabb, tapasztaltabb, esetleg határozottabb fellépéssel bír, mely tulajdonságokra az adott körülmények tekintetében éppen szükség van, ám ez nem azt jelenti, hogy ezzel az illető vissza is élhet. Beszélhetnék arról, hogy minden férfi arra törekszik, hogy elnyomja a mellette álló nőt, aki odaadóan, önmagát háttérbe helyezve veti alá személyét a férfi akaratának. Ha ezt állítom, bizony hazudok! Én is nő vagyok és igen, tapasztaltam már ilyen viselkedést, viszont eme elmélet fordított változatával is szembesülnöm kellett. Egy nő is dominánssá válhat egy kapcsolatban és ezzel ugyancsak vissza is élhet. Teljesen mindegy, hogy a férfi, vagy a nő emelkedik partnere fölé, a lényeg, hogy ilyenkor valaki mindig megsérül. Ha az egyik fél fölülkerekedik, abból az következik, hogy a másik viszont eltűnik, csúnyán mondva alárendelődik. Ezzel pedig együtt jár a kétség, sérülhet az önkép és a minket ért sérelmek is halmozódnak egy olyan helyen, ahonnan bármikor a felszínre törhetnek.
Az együttérzés azt kívánja, hogy sajnáljuk az elnyomásban élő embereket és utáljuk azt, aki ezt tette, holott kettőn áll a vásár. Ne gondold azt kedves olvasó, hogy én nem sajnálom ezeket az embereket, Önmagamat is sajnáltam, amikor ilyen helyzetbe kerültem. Ennek ellenére fel kellett ismernem a probléma valódi okát és bűnösét. Önmagamat! A valódi bűnös az, aki ezt hagyta, aki megengedte, hogy ilyenné váljon az élete, mert bizony gyáva volt. Félt szembeszállni a másikkal, hangot adni véleményének és egy olyan életbe beletörődni, ahol neki sosem lehet igaza. Mennyi ember él úgy, hogy otthon mosolyog, hogy ezzel is elkerülje a konfliktusokat, eközben a barátainak panaszkodik, hogy milyen borzalmas életet él. Pedig csak magának köszönheti és annak, hogy nem mondott nemet akkor, amikor kellett volna. Mindeközben a domináns fél azt hiszi, hogy kapcsolatában minden pontosan úgy működik, ahogy annak kell, nem fordul meg a fejében, hogy a másik fél boldogtalan, hiszen sohasem mondta. Egy világ omlik össze benne, amikor egy butaságból kiinduló vitából hatalmas veszekedés kerekedik, s közlik vele, hogy mennyire rossz ember, akivel nem lehet együtt élni és talán a válás is szóba kerülhet. Pedig az illető nem tudhatta, hiszen mint tudjuk „néma gyereknek anyja sem érti a szavát”. Akkor kit is kell sajnálni ilyenkor? Egyiket sem és ugyanakkor mindkettőt. Mindketten hibáztak, nem lehet csupán az egyik félt bűnösnek megítélni. Minden kapcsolatban vannak bizonyos szabályok és határok, melyeket mind két félnek meg kell szabnia. Ezek természetesen embertől függőek. Ám ha ezeket nem tisztázzuk párunkkal, akkor nem várhatjuk el azt, hogy gondolatolvasóként belelásson az elménkbe.
A megoldás a kommunikációban rejlik, mindennek ez a nyitja és nem szabad attól félnünk, hogy a másik nem képes a beszélgetésre, mert ha ez netán így is van, akkor legalább az elején rádöbbenünk arra, hogy a kapcsolat eleve halálra van ítélve. Hiszen hogy akarhatunk együtt élni egy olyan emberrel, akivel még beszélgetni sem tudunk?
Minden ember életében beköszönt azon időszak, amikor gyermeki létét fel kell adnia és egy komolyabb, naivitást nem megengedett, kőkemény felnőtt létbe csöppen. Így vagyok ezzel én is, azt hittem, hogy már felnőttem, minden gonddal, akadállyal könnyedén meg tudok birkózni. Milyen nagyot tévedtem! Nevetnem kell magamon! Most érzem csak igazán, hogy mennyire egyedül vagyok, távol a szeretteimtől, mindenkitől, akik sokat jelentenek a számomra. Milyen boldogtalan lehet minden olyan ember, akinek nincs családja, nem állnak mellette barátok és nem szereti senki sem. Egyedül hazamenni, önmagammal megvitatni a problémákat okozó kérdéseket, vagy beszámolni az üres lakásnak arról, hogy mi történt a mai napon. Megőrjítenek a benned kavargó kérdések, az, hogy miért történnek meg veled azok a bizonyos dolgok, amik ellen túl kicsinyke vagy, hogy léphess és megoldást találj. Pedig van megoldás, mindig van egy, vagy éppen több is, csak észre kell venni, fel kell fedezni és merni kell döntést hozni. Félelmetes ugye? Szerintem is. Valami újba belekezdeni, egy ismeretlen felé lépni, s remélni, hogy idővel jobb lesz. Valóban jobb lesz? Vagy csak ártatjuk magunkat? Ijesztő, de ebben sohasem lehetünk egészen biztosak. Most bizonyára azt gondolod kedves olvasó, - ha olvas egyáltalán valaki- hogy ez a szerencsétlen tutira meg zakkant! Kinek jut eszébe ilyen? Az fix, hogy nem százas az ürge! Nos, lehet, hogy igazad van és fölösleges ilyen bonyolult és aggodalmas kérdéseket önmagamban megvitatni, talán nincs is értelme. De akkor minek van? Az életnek, ami önmagában mulandó, vagy a győzelemnek, dicsőségnek, melyre rajtad kívül senki sem emlékszik, vagy a pénznek, ami leginkább azoknak van, akik nem tudják értékelni és megosztani azokkal akik szeretik őket. Ha ebből az oldalból igyekszem választ találni, akkor igazán semminek sincs értelme. De akkor mégis, minek törjük magunkat? Hm, talán azért, hogy az értelmetlen értelmet nyerjen, hogy megértsük azt, ami velünk történik és persze azért a pillanatért, hogy egyszer úgy érezzük, hogy ezért megérte küzdeni. Nem lehet minden tökéletes vagy olyan, amilyennek előre eltervezzük, hiszen a vágyaink nem olyanok, mint az élet. Mi irányítjuk a vágyainkat, elképzeléseinket és persze ezt szorgosan meghiúsítja a kozmosz, amelyben élünk.
Minden ember életében bekövetkezik előbb vagy utóbb egy olyan sorsdöntő időszak, pillanat, amikor választania kell. A kérdés az, hogy élem az álmaimat,vagy álmodozva folytatom a már megszokott és biztonságot nyújtó életemet. Nos, én úgy döntöttem változtatok és elindulok egy új világ felé, ahol megismerhetem saját korlátaimat, más emberek kultúráját és életvitelét, valamint új, reményeim szerint érdekes barátságokat köthetek. Ezen gondolatokkal ültem repülőre, kissé izgatottan, s utaztam ide Finnországba, ahol terveim szerint az elkövetkezendő négy hónapomat fogom eltölteni. Már most úgy érzem, hogy sokat köszönhetek az Erasmus programnak, melynek segítségével most én is itt lehetek. Az ismeretlentől való félelmem eleinte kissé elbizonytalanított abban, hogy vajon jól döntöttem-e, de számomra már nem kérdés, hogy igen. Bizonyosan lesznek olyan pillanatok, melyekkel nehéz lesz megküzdenem, s persze szeretett otthonom is oly távolinak tűnik, ám élek ezzel a lehetőséggel, hogy később jobb emberként térhessek haza szeretteimhez.
Nagy sikerrel vetítik szerte a világon a Dr. House című sorozatot. Szabadidőmben én is szívesen megnézem. Egyik este, amikor éppen ezt a sorozatot néztem, elgondolkoztam azon, hogy miért kedvelem House karakterét, hiszen ha valóban ismernék egy hozzá hasonló temperamentumú és jellemű embert minden bizonnyal utálnám.
Miért kedvelek egy különc, önző, goromba embert? Talán azért, mert nem fél kinyilvánítani a véleményét, ismeri saját korlátait és ami ettől is jobb, úgy irányít másokat, hogy azok a személyek eleinte vonakodnak eleget tenni őrült szeszélyeinek, később mégis megteszik azt. Soha nem tesz jót másokkal, - kivéve, ha gyógyít - mindent elkövet annak érdekében, hogy eltaszítsa magától az embereket, de ők még is mellette maradnak. Ő egy valódi zseni, aki meglátja azt, amit mások nem, aki embereket ment meg és nap mint nap harcol az ismeretlen betegségek ellen. Átlagos kapcsolatokat nem képes kialakítani, minden idejét az orvoslásnak szenteli nem bánva azt, ha emiatt sokszor éjszakába nyúlik egy-egy eset megoldása.
Az emberek sokszor kárörvendők, hiszen jót kacagnak mások megaláztatásán, eltiprásán. Ezt használja ki ez a sorozat is. Megpróbálhatnánk ezt letagadni, de ha nem figyelünk oda ösztönösen elégedettséget érzünk. Ez egyfajta ellenpontba állítás, miszerint milyen jó, hogy nem velem történik meg mindez. Kielégítő érzéssel tölthet el bennünket, amikor House leszidja az orvos segédeit, hiszen akaratlanul is arra gondolunk: de jó, hogy nem engem piszkál már megint a főnököm!
House ellentmondásos ember, hiszen mindent meg tesz annak érdekében, hogy kollégáit, valamint egyetlen barátját is az őrületbe kergesse, ugyanakkor elvárja az állandó figyelmet, törődést. Egy szokatlanul önző emberről beszélünk, akit semmi más nem érdekel, csupán a gyógyítás és a logikus válasz a megválaszolatlan kérdésekre.
Miért nem Dr. Wilsona főszereplő, aki kedves, megértő, érzékeny és segítőkész? Egy olyan ember, aki minden porcikájában pozitív személyiség és mindezek mellett nem csak hogy elviseli Houset, de ő a legjobb barátja is. Egyáltalán hogyan is lehetséges két ennyire különböző ember barátsága? Nyilván úgy, hogy Wilson háttérbe szorítja saját érzéseit és vágyait, maga elé helyezve Houset, aki ezt meg sem érdemli, hiszen House újra és újra próbára teszi barátját, számtalanszor megbántja őt, valamint sokszor bajba is sodorja a gyanútlan orvost.
Nos, a valódi válasz arra, hogy miért választjuk Houset az az, hogy ez a karakter rendkívül érdekes, kiismerhetetlen, kíváncsivá tesz bennünket és fenntartja az érdeklődésünket valamint figyelmünket.
